Téli napforduló, Karacsun, Yule - december 21.

Régen ezen az éjjelen összegyűltek az emberek, nagy tüzeket gyújtottak és együtt, szeretetben, egymás támogatása mellett, virrasztással, énekléssel és évbúcsúztató szertartásokkal "élték túl" a legnagyobb sötétséget és várták együtt a másnap reggeli Fény megszületését.  Tulajdonképpen karácsonykor is ezt az ősi szertartást elevenítjük fel, összegyűlünk és apró tüzeket gyújtunk gyertyák, mécsesek és karácsonyfaégők képében, bár sajnos az ünnep eredeti bensőséges tartalmát már a média és a bevásárlóközpontok teljesen tönkretették...  Pedig erre az erőre mostani világunkban is minden évben szükségünk van, hiszen a hosszú téli esték és szürkeségbe burkolózó napok alatt nagyon sok ember lesz depressziós, látja negatívabban a világot, mint ahogy nyáron tenné.   

Pedig a sötétség ellen csak a fény fenntartásával, éltetésével győzhetünk!  Ezért van most különösen szükségünk arra, hogy őrizzük magunkban a lángot és ha már körülöttünk mindenki el is veszítette a hitét, mi akkor is legyünk teljesen bizonyosak abban, hogy eljön a Fény és megdönti a sötétség hatalmát.  Maradjunk tudatosak, ne hagyjuk, hogy befolyásoljon minket mások véleménye, ne hagyjuk, hogy bevonjanak minket a saját játszmáikba, ne essünk pánikba egy-egy politikai, társadalmi hír hallatán és ne engedjük, hogy egy negatív, lehúzó mentális spirálba keveredjünk!  Töretlenül munkálkodjunk a saját fejlődésünkön, felemelkedésünkön, koncentráljunk arra, hogy a hála és a szeretet érzését naponta megtaláljuk szívünkben.

Kerüljük a negatív emberek társaságát, ha kell, nyíltan vállaljuk fel visszahúzódásunkat, mondjunk nemet azokra a kötelességekre, amikre a neveltetésünk, vagy a „társadalmi elvárás” akar rákényszeríteni bennünket.  Sokkal hasznosabb, ha ez erre pocsékolt időt magunkra fordítjuk, meditálással, vagy egy, a hitünket erősítő könyv elolvasásával, szeretetben és harmonikus energiában töltjük.  Előfordulhat, hogy ezért mások megsértődnek ránk, megpróbálnak érzelmi zsarolásnak kitenni, hiszen a „jön a karácsony, ilyenkor ezt így illik, így kell”, stb. elvárásokkal kényelmesen lehet mások érzelmi húrjait pengetni.  Ne hagyjuk magunkat!  Sajnos el kell fogadni, hogy mindenkinek saját magában kell megtalálnia a belső bizonyosságot és ezt nem lehet akarattal átadni másoknak. Akinek még nincs meg a saját meggyőződése és a külsőségek rabja, azok így is, úgy is találnak majd valami kivetnivalót a viselkedésünkben, akármennyire is próbálunk nekik megfelelni.  Nem érdemes tehát önmagunkat megerőszakolni.

Ezen a napon a legrövidebb a nappali világosság és leghosszabb az éjszakai sötétség, most van tehát a legnagyobb szükség a belső bizonyosságunkra, mely alapján bátran nekivágunk a sötétségnek, hiszen szívünkben tudjuk, hogy végül eljön a világosság és győz a sötét felett!  Fordítsuk a most következő napokat, heteket arra, hogy picit lassítsunk, megálljunk és visszataláljunk önmagunkhoz.  A hosszú, hideg téli éjszakákon őrizzük szívünk lángját, segítsünk annak, aki kér, és békésen fogadjuk azt, aki velünk ellentétes álláspontot képvisel.  Álljunk ellen a félelmeknek!  Ha mégis a félelem rezgéseit tapasztaljuk magunkon, mindig tartsunk önvizsgálatot: biztos, hogy ez a saját gondolatunk, vagy csak hagytuk, hogy valaki más félelme, véleménye, kétsége átszivárogjon a saját védelmi mezőnkön?  A saját rezgésünket felemelve uraljuk a ránk záporozó negatív energiákat, akár védelmet is kérhetünk magunkra, szeretteinkre, de semmiképp se hagyjuk, hogy mások bizonytalansága, kétsége kibillentsen bennünket a saját egyensúlyunkból.

A Fény megszületésének gyönyörű szimbólikáját jelenítik meg egyes hagyományokban, például a waldorf hagyományokban is a Téli napfordulón rendezett spiráljárással. Örökzöldekből egy hatalmas befelé forduló spirált alkotnak, melynek közepén kerül elhelyezésre az oltár és a központi nagy gyertya.  A spirál örökzöld vonalát színes termésekkel, almákkal, bogyókkal díszítik.  Az ünnepségen résztvevő spiráljárók, a többiek halk éneklése közepette, még a teljesen sötét teremben, egyenként haladnak, kezükben saját, hagyományosan egy piros almába fúrt, hófehér gyertyájukkal.  Lassan befelé fordulva a spirálon, kacskaringózva érnek el a középen égő egyetlen piciny fényforrás felé.  Mikor odaérnek, meggyújtják saját gyertyájukat az oltár gyertyájáról, megfordulnak, majd lassan kifelé haladva a spirálból, egyenletes távolságra egymástól, leteszik  gyertyáikat az örökzöld spirál vonalára.  A sötét spirálban való egyre beljebb haladás szimbolizálja azt, ahogy a lélek ilyenkor egyre jobban visszahúzódik magába, hogy a külső sötét ellenére megkeresse a szívében élő egyetlen Fényt, majd azt a visszaúton elhozza mások számára is.  Ahogy a spiráljárók egyre többen és többen gyújtják meg és helyezik el a fenyőágak mellé a saját gyertyáikat, úgy lesz a teremben egyre nagyobb a fényesség és világosság.  A szimbólika szerint a sok-sok ember szívében lévő fény felszínre hozásával érhető el az, hogy világunkban a Fény győzedelmeskedjen a Sötétség felett.